bbjnick: Egy rövid életrajz-vázlat Hamvas Béláról, aki magyar író volt
“Amit szeretnék megvalósítani, az a hűség a helyhez és az időhöz, a korhoz és a néphez, de mivel ez európai értelemben nem teljesíthető, megvalósítani az őskori és a keleti egyszerűséget és tisztaságot, mindezt nem teóriában, mint Guénon tette és nem, mint szubjektív heroizmust, mint Kierkegaard és Nietzsche, mert Guénonnak nincs egzisztenciája, csak szelleme, Kierkegaardnak és Nietzschének csak egzisztenciája van, de nincs objektív stabilitása. Az élethez meg kell találni a hiteles szöveget, a szöveghez meg kell találni a realizáló egzisztenciát.” ( i. m. 249. p.)
Hamvas Béla magyar író, filozófus (Eperjes, 1897. - Budapest, 1968.). Édesapja Hamvas József evangélikus lelkész, édesanyja Schediwy Jolán. Gyermekkorát Pozsonyban tölti, ahol édesapja az Evangélikus Lyceum magyar-német szakos tanára és ahol maga Hamvas Béla is, 1906 és 1914 között, a Lyceum tanulója.
“ (…) Hamvas Béla a Karnevált [legjelentősebb regényét] előkészítő jegyzetekben felrajzolta Bormester Virgil és Bormester Mihály horoszkópját. Virgil a Mérlegben születik, a jóindulatú, szépre fogékony, töprengő, kevés energiát kölcsönző labilis jegyben. Mihály életképlete pontosan szembefordul az apáéval; egyéniség-meghatározó felkelő pontja a Kos, a frissen született élet, a mindenen keresztültörő akarat, a vita nuova konstellációja, és ez valóban fedi Hamvas Béla születési képletét. Ha ezután Hamvas Józsefre gondolunk, az apára, a mindenkivel szívélyes, művelt, nem is tehetségtelen, de képességeit a családi szükségnek, a konvenciónak elfecsérlő jellegzetesen század eleji magyar entellektüelre, úgy nemcsak az látszik bizonyosnak, hogy Bormester Virgil a tényleges apa, s egyúttal a magyar századelő egyik legjellegzetesebb típusának vetülete, hanem az is, hogy a fiúnak családjából és az annál szélesebb közösségből is ki kellett törni, azzal szembe kellett fordulni a mélység felkutatásában, a magasba emelkedésben. (…) A személyes megjegyzés korántsem jelenti, hogy Hamvas Béla ne lett volna mindvégig családjához ragaszkodó, gondoskodó fiú. Mindössze annyit jelent, hogy a közvetlen családdal tartott szellemi distancia (amit az talán nem is észlelt) jellemezte a szélesebb korabeli irodalmi körökkel való viszonyát is. (…)” (Kemény Katalin: Az ember, aki ismerte saját neveit. Széljegyzetek Hamvas Béla Karneváljához. Akadémiai K., Bp., 1990. 176. - 177. p.)
Érettségi vizsgáját követően, 1914-ben önkéntes katonai szolgálatra jelentkezik; kadétiskolai kiképzést kap, majd az orosz és az olasz fronton harcol, kétszer megsebesül. 1919-ben, mivel az apa nem tesz hűségesküt a szlovák hatóságoknak, a családot kitelepítik; Budapestre költöznek. Hamvas itt, 1919 és 1923 között, a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakos hallgatója.
Tanulmányai befejezése után Hamvas Béla rövid ideig a Budapesti Hírlap és a Szózat munkatársa, újságíró,
“- Sajtó. Skandalizátor.” (Hamvas Béla: Silentium. Titkos jegyzőkönyv. Unicornis. Vigilia kiad., Bp., 1987. 208. p.)
majd alkalmi munkás, gazdálkodó, mígnem 1927-ben könyvtárosi állást kap a Fővárosi Könyvtárban, ahol egészen 1948-ig, B-listára kerüléséig, dolgozik. 1928-ban megnősül, feleségül veszi Angyal Ilonát; e házassága 1935-ben felbomlik. A könyvtári munka lehetőséget biztosít számára az alapos és elmélyült tájékozódásra, olvasásra, gondolkodásra, alkotásra.
“A század húszas és harmincas éveiben már nem volt elég, ha valaki könyveket olvasott. Irodalmakat kellett olvasni. Nem egy-egy művet, hanem egy diszciplinát, elejétől végig, mind a százötven-ötszáz kötetet., jogot, szociológiát, pszichológiát, karakterológiát, történetfilozófiát, közgazdaságot, bibliakritikát, antropológiát, elméleti fizikát, festészettörténetet, művészetelméletet, logikát, etikát, pedagógiát. Tíz-tizenöt év alatt megismert néhány ezer könyvet. Különös, hogy azoknak az embereknek, akik ilyen módon éltek, bármilyen tudományban és művészetben szereztek is jártasságot, fejlődése egymáshoz nagyon hasonló volt. Nem világnézetben, hanem éppen világnézettelenségben, sőt még inkább a világnézettelenség és a világnézetfölöttiség kritikai megalapozottságában, és még valamiben, ami ennél sokkalta fontosabb: a fundamentális emberi gondolkozáshoz való közeledésben. A németek azt mondták, hogy ez Möglichtkeit eines ursprünglichen Denkens (az alapvető gondolkozás lehetősége). Guénon azt írja, hogy état primordial. Szabó Lajos szava az, hogy: alapállás. Ami ezeket az irodalmakat és diszciplinákat és tudományokat és művészeteket húszezer könyvben megismerő embereket kivétel nélkül jellemzi, az, hogy a legkülönbözőbb irányból és intenzitásban, de áttörtek az emberi gondolkodás fundamentuma felé. Ez teszi a huszadik században a két világháború között levő nemzedék magatartását oly hasonlóvá az alexandriai gnóziszhoz. Mindenesetre ezekben az években ez különbözteti meg azt az embert, aki önmagát komolyan vette, attól, aki nem kívánt egyebet, mint csupán tűrhetően művelt lenni, de még sokkal inkább jól élni.” (Hamvas Béla: Patmosz I. Életünk Szerkesztősége - Magyar Írók Szövetsége Nyugat-Magyarországi Csoportja kiad., Szombathely, 1992. 96. - 97. p.)
A húszas évek végétől rendszeresen jelennek meg recenziói, tanulmányai, esszéi és novellái a legkülönbözőbb világnézetű és szellemiségű folyóiratokban.
[Pannonia, Debreceni Szemle, Esztétikai Füzetek, Esztétikai Szemle, Társadalomtudomány, Ezüstkor, Athenaeum, Nyugat, Független Szemle, Katholikus Szemle, Napkelet, Országút, Diarium, Protestáns Szemle, Forrás, Válasz, Sorsunk stb.]
Korai munkái, nagyjából a harmincas évek közepéig írottak, a nietzscheánus görögségkultusz, a “hyperioni ihlet”
[Hamvas Béla kifejezése; utalás Johann Christian Friedrich Hölderlin Hüperion vagy a görögországi remete című költői-bölcseleti regényére.]
jegyében születnek, majd érdeklődése egyre határozottabban az egzisztencia-filozófiák, a “krízisirodalom” – az európai kultúra válságát felfedő, elemző szerzők munkássága – és a Hagyomány (a Szent könyvek) felé fordul.
“Többen úgy vélekednek, mintha Hamvas Béla hagyománykereső útjának kiindulópontja a harmincas évek kríziskutatása lett volna. Ez a vélekedés alapvető létélményének félreértéséből származik. Minél személyesebb egy mű eredetében és eredményében, annál inkább érvényes, hogy legyen az mégoly sokrétű, egyetlen alapélményből bontakozik. Az egyetlen alapélmény törvénye nem a szegénység, hanem személyes egzisztenciánk egyetlen voltának jele. Az egyetlen, amibe a teljes gazdagság belefér. Az alapélmény többnyire a gyermekkorban felmerülő őskép a létezés egy gerezdjéről, vagy - és ez az eset a “keveseknél”, akikben a létélmény a gyökerekből nyílik, bennük a személyes élmény az emberiség primer történetének és szüntelen történésének mozzanataival találkozik Hamvas Bélának egész életművét végigkísérő hasonló mondatok, mint “az élet itt megszokhatatlan”, mind arra figyelmeztetnek, hogy alapvető létélménye azon a mélységes határon ébredt, ahol az aranylét még világít, de már zuhanóban van. Innen az olthatatlan éhség “vissza”, és innen a gyermek dühe az élet pszeudoalakzataival szemben. Lehetetlen nem érteni, hogy ez a sokszor az elemek fékezhetetlen kitörésére emlékeztető harag a teremtés eredeti gondolataira való érzékenységből fakad, lehetetlen nem érteni, hogy a rossz bősz gyűlöletét milyen életszeretet kelti. Tévedhetetlen valóságérzék. (…) Életművének legfőbb értelme nem a krízis egyik vagy másik szegmentumának felfedése, hanem a lét és élet kettéválásának, a létrontásnak átélése és átvilágítása…”(Kemény Katalin: Élet és életmű. in: Hamvas Béla: Szellem és egzisztencia. Baranya Megyei Könyvtár kiad., Pécs, 1987. 163. - 164. p.)
1935-ben Kerényi Károllyal közösen megalakítják a Sziget kört és egy alig néhány számot megélő, de annál nagyobb hatású, önálló, művelődéstörténettel, klasszikafilológiával és ókortudománnyal foglalkozó periodika, a Sziget
[“Sziget (1935-1939): ókortudományi és művelődéstörténeti időszaki kiadvány. Szerkesztette Kerényi Károly. (…) Munkatársai: Brelich Angelo, Dobrovits Aladár, Gulyás Pál, Hamvas Béla, Kövesdi Dénes, Németh László, Prohászka Lajos és Szerb Antal.” (Péter László főszerk.: Új irodalmi lexikon 1. - 3. kötet. Akadémiai K., Bp., 1994. 1980. p.)]
kiadásába kezdenek. 1937-ben Hamvas Béla újra megnősül; feleségül veszi Kemény Katalint, aki élete végéig társa és alkotótársa lesz.
A harmincas évek folyamán Hamvas sajátos státuszt vív ki magának a két háború közötti magyar szellemi közéletben. Munkái rangos folyóiratokban jelennek meg, tagja a filozófiai, társadalomtudományi és az esztétikai társaságnak, írásművészete, szinte kivétel nélkül, elismerést vált ki a kortársakból, ugyanakkor tradicionalizmusa, antiszcientifizmusa és univerzális orientációra törekvése “különössé”, “atipikussá”, “idegenné” (s így vitathatóvá, támadhatóvá) teszi saját közegében is.
“ (…) Nyílt és rejtett ellenfelei [Hamvas Bélát] hol az egzakt tudomány, hol a világnézet, hol meg éppen a politika nevében támadják, vagy térnek ki előle. Igaz, Hamvas Béla élesen megkülönböztette a valóságos tudományt, amely valóságos létkérdéseinkből kiindulva, ha a részletekben is, de a centrumra visszautaló tudást ad, attól a scientifizmustól, amely objektivitás ürügye alatt a centrumtól (saját centrumunktól) inkább eltájol. Ami a világnézeti egyoldalúságot, más szóval elfogultságot illeti, az, aki a teljesség adta szabadságnál, és a szabadság feltárta teljességnél kevesebbel nem elégszik meg, a hegycsúcsról tekint körül, s nem választ ki a hegyoldalban egy védett barlangot, ahonnan a tájnak örökösen ugyanazon gerezdje látszik. A politika pedig, a polis élete már csak azért sem lehet meghatározó és iránymutató, mivel a megvalósulás hierarchiájában nem eredője, csupán vetülete mélyebb (és magasabb) indítékoknak.” (Kemény Katalin: Az ember, aki ismerte saját neveit. Széljegyzetek Hamvas Béla Karneváljához. Akadémiai K., Bp., 1990. 71.-72. p.)
“…ő, aki a magyarságát állítólag kicsinyelte, nemcsak ellenállt egy életen át a távolok csábításának, hanem, ha első írói korszakának sarokművében a személyes érintettséget érzékelni tudjuk, nyilvánvalóvá lesz a megrázkódtatással járó végleges döntés az ittmaradás mellett. Ő, aki horizontját kezdetektől fogva szűkös határokon túl tágította, jobban megélte a magyarság esszenciáját, mint az úgynevezett fajmagyarok, népiesek, parasztírók. Tudta, nem véletlen a hely, ahol élünk. Se nem véletlen, s még ha annak is látszik, akkor sem szándékos választás eredménye: mélyebb odaválasztatás ténye, aminek rejtelmes neve, sors. Az 1936-ban keletkezett Magyar Hyperion ennek a maradéktalan idő-tér-sorsvállalásnak a pecsétje. Ha lámpása azután időben és térben messze határokon túl pásztázott, azt kimondva, többször elhallgatva, ebből a kilátótoronyból tette. Jórészt ez a szabad ki- és messzelátás, s egyidejűleg a szilárd pont, ahol rendíthetetlenül állt, hívta ki az elhárító mozdulatot. Így ő, aki korszerűbb volt a kortársaknál, korszerűtlen jelenségként élt a magyar társadalomban.” (i. m. 133. p.)
Némiképp periférikus helyzete azonban inkább inspirálja, mint gátolja az alkotásban; ezen évek alatt mélyíti el “komplex szemléletét”
“… ahelyett, hogy az ember azt az utat választaná, amely külön-külön közölné az egyes tudományok álláspontját, helyesebb és egyszerűbb, ha olyan szemléletet választ, amely lehetőleg összetett, és egyszerre tudja megvilágítani azt, amiről szó van. E komplex szemléletnek természetszerűen megvan a veszélye. Mivel megállapítás, elemzés, értékelés, kritika állandóan összejátszik, sohasem lehet minden oldalon teljes, és sokszor kénytelen megelégedni utalásokkal. Ezzel szemben megvan az az előnye, hogy mindig az <<egész>>-re vonatkozik.” (Hamvas Béla: A világválság. Magvető Kk., Bp. 1983. 34.-35. p.)
és talál elsőrendű formai lehetőségre az esszében, “… melynek kiküzdött privilégiuma, hogy bármely részletkérdésből és bármely távlatból az egészre, a létezés közepére és gyökerére reflektálhat…”,
[Dúl Antal: Sors és szó - Hamvas Béla kísérlete. (előszó in: Hamvas Béla: A láthatatlan történet. Akadémiai K., Bp. 1988. 8 p.)]
s melynek egyik legjelesebb magyar művészévé válik. E gondolkodói-írói korszakának legjelentősebb művei a Magyar Hyperion című levélformában megírt bölcseleti regény és a Babérligetkönyv, valamint az Arkhai esszégyűjtemény.
1940 és 1945 között, bár háromszor kap katonai behívóparancsot – 1942-ben az orosz frontot is megjárja –, Hamvas továbbra is töretlen intenzitással dolgozik: egy évtizedekig tervezett, de soha meg nem valósulhatott, Az ősök nagy csarnoka című gyűjteményhez készült számos fordítása és fordításkommentárja
[A Veda huszonhat fejezete (fordítás); Upanishadok (kommentár a Veda-fordításhoz); Kungfutse: Lun yü - Kung mester beszélgetései (tanulmány és fordítás); Csuang ce: A tao virágai (tanulmány és fordítás); Tibeti misztériumok (bevezetés és fordítás) stb.]
mellett ezidőtájt születik A láthatatlan történet esszékötete
“Hamvas Béla nem a keleti és nem a nyugati (indogermán) gondolkodói alkat kimunkálására törekedett, hanem az emberi szellem kortól, éghajlattól, faji-népi-vallási-politikai meghatározottságoktól független bázisán, a létezés egyetemes és centrális alapján igyekezett lábát megvetni. (…) Ez az a bázis, amelyre helyezkedve az ember, mint Guénon mondja: az état primordialt eléri. Az Urstandot, ahogy Jakob Böhme, és az alapállást, ahogy Hamvas Béla nevezi. Így érthető, hogy A láthatatlan történet témái térben, időben, korban, tárgyban rendkívül szerteágazóak, írójuk mégis mindegyik világban otthonos legalitással mozoghat…” (Dúl Antal: Sors és szó - Hamvas Béla kísérlete. előszó in: Hamvas Béla: A láthatatlan történet. Akadémiai K., Bp. 1988. 8 p.)
(amely a népnek, mint élő szervezetnek, mint “őskollektívumnak” felbomlását, tömeggé válását, e katasztrófa kibomlásának epizódjait mutatja be az “őslogoszra való emlékezet” fényében)
“…Hamvas Béla a keleti filozófiából és az európai misztikából megtanulta, hogy különbséget tegyen személy (a “nagy Én”) és individuum (a “kis én”) között. A “kis én”-nek, az individuumnak reflexiói az egyes ember magánügyei, de a személyes lét mindannyiunk közös ügye, mert a személy mindannyiunkban egyetemes. Alap, amelyen keresztül az én-ből el lehet jutni a te világába. Minden közösség alapja. A merő individuális létezés (ha ez egyáltalán megvalósítható lenne) éppen az egy, közös és egyetemes alapról leszakadt, egymással többé soha nem találkozó kis én-ek világát jelentené. E megkülönböztetésben a tisztánlátást az a körülmény nehezíti, hogy a személy és individuum egymástól valójában elválaszthatatlanok. A mindannyiunkban élő egy és egyetemes személy (…) mindig individuumunk egyedi színein és minőségein át szólal meg. (…) Az individuum, ha a személy rajta keresztül nem szólalna meg, mindössze üres burok, merő maszk maradna. (…) A létezés helyes hierarchiáját az dönti el: az individuum lehetőséget nyújt-e a személy megszólalásához vagy nem? Hajlandó-e magát alávetni a személyt szolgálni. (…) Ha a hierarchia megfordul, és a kis én jut uralmi helyzetbe, az, ami az emberben egyetemes, elnémul. A pszichológia kifejezésével: a tudat alá kényszerül. Ez a modern individualizált ember pillanatnyi helyzete. (…)” (Dúl Antal: Sors és szó - Hamvas Béla kísérlete. előszó in: Hamvas Béla: A láthatatlan történet. Akadémiai K., Bp. 1988. 11. p.)
és a Scientia sacra (Az őskori emberiség szellemi hagyománya) nagyesszéjének, összefoglaló munkájának első változata is, amelyet élete végéig bővít.
“Hamvas szerint nincs megszabadulás a metafizikai hagyomány felvétele nélkül. Arról pedig, hogy mi is ez a metafizikai hagyomány (…) a Scientia Sacra (Szent tudás 1943-1944) első kötete szól. A művet egyébként továbbírja, a kereszténység és a hagyomány viszonyát szerette volna kifejteni, négy résszel el is készült, de befejeznie már nem sikerült (…). Mindenesetre lelki pályája, amelyen haladt, a negyvenes évek végétől még majd két évtizedig (…) törekvés egy elképzelt kozmikus tudat felé. <<Ha most valaki a lélek elfordulásával az örök embert, az univerzális Ént magában fölfedezi és önmagában realizálni kezdi, a kozmikus tudat benne földereng. Ez a tudat nem tudatalatti és nem tudatfölötti, hanem az 'isteni ember' vagy a 'felsőbbrendű ember' lappangó lehetősége. A tudat földerengése nemcsak szemléletet jelent, hanem magatartást is, példát is, ideát is, ösztönzést is, világosságot is. A kozmikus tudat az emberi élet színvonalát fölemeli úgy, hogy az anyagi természetből kitépi és a létbe átviszi. Az autonóm anyagi ember a természetben, az életben egocentrikus; a beavatás után ez ember a szellemi világban teocentrikus; ez a teonóm, az örök ember>> - írja már a Scientia Sacra beavatásról (metafizikai megvalósulásról) szóló részében…” (Török Endre: Ami teljes, és ami részleges. utószó in: Hamvas Béla: Scientia sacra. Az őskori emberiség szellemi hagyománya. Magvető Kk., Bp., 1988. 555. - 556. p.)
A második világháború után Hamvas nagy reményekkel kapcsolódik be a kulturális közéletbe: elvállalja az Egyetemi Nyomda Kis Füzeteinek szerkesztését és máig egyedülálló és példaértékű sorozattá fejleszti a kiadványt (amelynek egy-egy kötetében az irodalom, a művészetek, valamint a természet- és társadalomtudományok legidőszerűbb és legfontosabb kérdéseiről a legjelesebb szerzők tanulmányai válhatnak a magyar közönség számára is hozzáférhetővé),
[Az Egyetemi Nyomda Kis Füzetei sorozatában 1945 és 1948 között az alábbi munkák jelentek meg: Alföldi András: Az utolsó nagy pannon császár; Baránszky-Jób László: A modern ízlés; Bartók Béla: Önéletrajz. Írások a zenéről; Baumgarten Sándor: A modern szellem esztétikája; Born, Max: Kísérlet és elmélet a fizikában; Demény János: Bartók; Gide, André: Irodalmi hatások; Haecker, Theodor: Teremtő, teremtmény; Hamvas Béla: Száz könyv; Heidegger, Martin: Mi a metafizika?; Heisenberg, Werner: Változások a természettudomány alapjaiban; Heribert-Nilsson, N.: A fejlődés gondolata és a modern biológia; Huxley, Aldous: Spinoza és a kukac; Jeans, James H.: Az új fizika világképe; Jung, C. G.: Föld és lélek; Kemény Katalin: Élők és holtak; Laski, Harold J.: A gentleman alkonya; Mannheim, Karl: A jelenkori szociológia feladatai; Michels, Robert: A társadalmi osztály; Muck, Otto: Az őseurópai ember; Powys, John Cowper: A könyv kritikája; Prohászka Lajos: Történet és kultúra; Rilke, Rainer Maria: Levelek egy fiatal költőhöz; Spranger, Eduard: A pedagógiai géniusz. Erosz; Strachey, John: A társadalmi hitel; Tolsztoj, Lev: Az újkor vége; Valéry, Paul: A lélek és a tánc; (A Baranya Megyei Könyvtár 1990-ben Európai műhely címen összegyűjtötte és Pannonia könyvek-sozozatában két kötetben közreadta az Egyetemi Nyomda Hamvas szerkesztette Kis Füzeteit.)],
ugyancsak az Egyetemi Nyomda felkérésére összeállítja az Anthologia humana (Ötezer év bölcsessége) szemelvénygyűjteményt (amely, rendkívüli sikere miatt, 1945 és 1948 között három kiadást él meg); közeli kapcsolatban áll az Európai Iskola
[“Európai Iskola: 1945-49 között működő kiállításrendező, kiadványokat publikáló szervezet Bp.-en. (…) Kiadványsorozatuk Az Európai Iskola Kiskönyvtára. Alapítói Gegesi Kiss Pál, Mezei Árpád, Pán Imre és Kállai Ernő, főbb képviselői: Egry József, Czóbel Béla, Márffy Ödön, Anna Margit, Bálint Endre, Barcsay Jenő, Korniss Dezső, Gadányi Jenő, Szántó Piroska, Vilt Tibor stb. voltak. (…)” (Lajta Edit szerk.: Művészei kislexikon. Akadémiai K., Bp., 1980. 166. - 167. p.)]
teoretikusaival és művészeivel, a Sorsunk folyóirat
[“Sorsunk (1941. jan.-1948. ápr.): pécsi irodalmi, művészeti és társadalomtudományi havi folyóirat. (…) Szerkesztette Várkonyi Nándor. (…) Főként dunántúli lírikusok (Bárdosi Németh János, Csányi László, Csorba Győző, Jankovich Ferenc, Lovász Pál, Takáts Gyula, Várkonyi Nagy Béla, Weöres Sándor) és prózaírók (Kodolányi János, Morvay Gyula, Tatay Sándor) munkáit közölte. Jelentős teret szánt a magyarság sorskérdéseinek, a nemzet jövőjének. A háború alatt antifasizmus, 1945 után a hagyományok őrzése jellemezte. (…)” (Péter László főszerk.: Új irodalmi lexikon 1. - 3. kötet. Akadémiai K., Bp., 1994. 1835. p.)]
gárdájával (elsősorban Várkonyi Nándorral és Weöres Sándorral), s kulcsszemélyisége az úgynevezett “Csütörtöki beszélgetések” szellemi munkaközösségének.
“1945 őszén Hamvas Béla, Szabó Lajos és Tábor Béla szellemi munkaközösséget alapított, hogy “létezés és élet olyan szélső pontjait fogják emberi kutató magatartásuk egészébe, melyeknek egységes megragadására” a korabeli szellemi életben nem történt kísérlet. (…) A rendszeressé vált ún. “csütörtöki beszélgetéseken” részt vettek Kemény Katalin és Mándy Stefánia is… (…)” (Tábor Ádám: “Csütörtöki beszélgetések” Trialógus 1946. Új Forrás folyóirat, 1993. 10. szám 41. p.)
“1946 őszén az a fejlemény társult a csütörtöki beszélgetésekhez, hogy Szabó Lajos elkezdett szemináriumokat tartani egy tucatnyi fiatalnak. (…) Közben folytatódtak a csütörtöki beszélgetések, s köztük és a szemináriumok között megindult egy bizonyos diffúzió. Ez abból állt, hogy a szemináriumok résztvevői időről-időre elmentek a csütörtöki beszélgetésekre és viszont: Hamvas Béla résztvett néhány szemináriumi találkozón. (…)” (Kunszt György: Két beszélgetés jegyzőkönyve. Szabó Lajos és Hamvas Béla eszmecseréinek dokumentumaiból. Új Forrás folyóirat, 1993. 10. szám 51. - 52. p.)
Mindemellett tovább folytatja Az ősök nagy csarnokának bővítését
[Henoch apokalypsise (bevezetés és fordítás); Pert em heru - Az egyiptomi halottak könyve (tanulmány és fordítás); Jakob Böhme: Psychologia vera (bevezető tanulmány és fordítás); Hérakleitos 131 fennmaradt mondata (fordítás); Tabula Smaragdina (Hermés Trismegistos és a Tarot kommentárja) stb.]
Forradalom a művészetben (Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon) címmel, Kemény Katalinnal közösen, könyvet (egyfajta “röpiratot”´) ír a kortárs magyar képzőművészetről,
“…amiről itt szó van, nem 1947-ben keletkezett, mégcsak nem is századeleji újdonság, hanem olyan régi, mint maga a művészet, mint maga a művész, aki életértelmét művével egyet jelentő igazára teszi fel. (…) A képzőművésznél a szabadság a látásszínvonal differenciálódását, gazdagodását jelenti. A gazdagodó látásszínvonal nem horizontálisan, azaz nem tárgyszerűen tágul, hanem vertikálisan mélyül és emelkedik, ahogy könyvünk meghatározza, egyedül az igazság mágnese vonzza. A látásszínvonal mértéke, burkolja vagy felfedi-e létünk formáit; mértéke, mennyire közelíti meg a lét alapformáit. (…) A művészt, aki adottságánál fogva az emberi szabadság megtestesítője, szabadságában sem közösségi, sem individuális önkény nem korlátozhatja, annál kevésbé, mivel ő az emberi szabadság felelős viselője. Ebből viszont már eleve következik, hogy a hiteles mű nem tárgy (műtárgy), hanem a másik embert megszólító élő valóság. Ez az, hogy nem az ember nézi a képet, hanem a kép az embert. Mert mit is jelent megszólítani és megszólíttatva lenni? A dolgok, a lények és elsősorban a magam felszínén áthatolni, s ha ez megtörténik, kiderül közösségem a dolgokkal, a lényekkel, a teljességgel. Ez az, hogy a kép csúcspontja a jellé válás, a jellé, amelyben mind valahányan magunkra ismerünk.” (Hamvas Béla - Kemény Katalin: Forradalom a művészetben. Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon. Baranya Megyei Könyvtár kiad., Pécs, 1989. 122. - 123. p.)
valamint olyan, az életmű egészében is nagyjelentőségű, munkákat hoz létre mint a Biblia és romantika (az úgynevezett “csütörtöki beszélgetések” jegyzőkönyve), a Májá, az Óda a XX. századhoz, A bor filozófiája, a Titkos jegyzőkönyv, a Regényelméleti fragmentum vagy az Unicornis – Summa philosophiae normalis.
1945-től, jónéhány pályatársához hasonlóan, Hamvast is folyamatosan érik ideológiai alapú támadások a kommunisták részéről, de egészen 1947-ig ezek nem öltenek olyan mértéket, hogy jelentősen gátolnák tevékenységében. 1947-ben azonban, a Forradalom a művészetben apropóján, Lukács György (és a stáb), a baloldali sajtó hathatós támogatásával, egy számos alkotót érintő kampány részeként, frontális, leszámoló jellegű támadást indít Hamvas ellen is.
“… Kállai, Hamvas és a velük egyetértők, amikor a fasizmus uralma idején viszonylagosan szubjektíve érthető társadalmi magatartásukat kozmikus elvvé és egyúttal az igazi művészet alapelvévé dagasztják fel, elabsztrahálnak a valóság lényegétől, beleabsztrahálják magukat a Semmibe.” (Lukács György: Az absztrakt művészet magyar elméletei, Forum, 1947.) Az idézet forrása: Török Endre: Ami teljes, és ami részleges. (utószó in: Hamvas Béla: Scientia sacra. Az őskori emberiség szellemi hagyománya. Magvető Kk., Bp., 1988. 559 p.)
Ennek eredményeként nemcsak közéleti pozícióit, megbízatásait, személyes kapcsolatainak jelentős részét, de 1948-ban munkahelyét is elveszíti, kényszernyugdíjazzák (és B-listára kerül). Életének hátralevő részét, az irodalomból száműzve, gyakorlatilag teljes elszigeteltségben – 1948 és 1951 között, mint földműves-igazolvánnyal rendelkező gazdálkodó, 1951 és 1964 között pedig mint az Erőműberuházási Vállalat raktárosa, segédmunkása, majd másodszori nyugdíjazását követően, 1968-ban bekövetkezett haláláig, nyugdíjasa – éli le.
[1948 és 1968 között Hamvasnak mindössze két munkája kerül publikálásra: egy fordítás (Muraszaki: Gendzsi regénye. Európa Kk., Bp. 1963.) és egy esszé (Az egzisztencializmus után). Ez utóbbi a Látóhatár című folyóiratban jelenik meg 1964-ben, de a közlés oly rosszallást vált ki a Kiadói Főigazgatóság (nevesen Köpeczi Béla főigazgató) részéről, hogy a folyóirat szerkesztői jobbnak látják, ha eltekintenek további Hamvas-írások közlésétől.]
(A szilencium túléli, halála után is sújtja, hiszen egészen az 1980-as évek közepéig-végéig nem jelenhetnek meg Hamvas Béla-művek Magyarországon.) Az ellehetetlenítés és a megaláztatások azonban nemhogy megtörnék, hanem, ellenkezőleg, még következetesebb alkotómunkára sarkallják: 1948 és 1968 között születnek a hamvasi oeuvre olyan darabjai mint a Mágia szutra (A hagyomány alkalmazása), a Silentium, a Sarepta, Az öt géniusz (Magyarország szellemi földrajza), a Szilveszter, a Scientia Sacra II. (A kereszténység és a hagyomány összevetése), a Bizonyos tekintetben, az Ugyanis, az Öt meg nem tartott előadás a művészetről (és a többi), valamint számos fordítás, fordításkommentár
[Kathaka Upanishad (tanulmány és fordítás); Sepher Jezirah (tanulmány és fordítás); Zen (tanulmány és fordítás); Szufi (tanulmány és fordítás); Sankhya karika (tanulmány és fordítás); A gyémántnál keményebb (tanulmány és fordítás) stb.]
és két, a kisszámú Hamvas-méltató által, az életmű csúcspontjának tartott esszenciális nagymű, a Karnevál című regény
“(…) A Karnevál valójában a létről leszakadt élet őrülete. De ez az őrület megismerés is, annak a folytonos esélynek a folytonos elszalasztása, amellyel az ember örök emberei lényegére ébredhet. (…) A Karnevál (1948 - 1951) metafizikai regény, ha egyáltalán illik regénynek nevezni. A köznapi esztétika szempontjából elhelyezhetetlen, mivel - ha úgy tetszik - a karmáról szóló regény is. A <<sorskerék>> részint törő-zúzó, részint megtisztító működését lehet érezni benne, az áthallást a történetiből a történetfelettibe, az időből az időfölöttibe és vissza, különleges, szuggesztív viszonyát mutatva az állandónak és az esetlegesnek, a létnek és az életnek.” (Török Endre: Ami teljes, és ami részleges. utószó in: Hamvas Béla: Scientia sacra. Az őskori emberiség szellemi hagyománya. Magvető Kk., Bp., 1988. 556. - 557. p.)
és a Patmosz esszégyűjtemény.
Bár halála óta már több mint harminc év eltelt, Hamvas “hivatalos” recepciója máig nem történt meg – annak ellenére sem, hogy az 1980-as, 1990-es években Hamvas Béla egyike legolvasottabb íróinknak. A befogadás, a feldolgozás és beillesztés, a mű beépülésének elmaradása a hivatalos magyar kultúrába számos okra vezethető vissza. Ezek közül valószínűsíthetően az egyik meghatározó az, a nálunk rendkívül ritka, a végletekig következetes szellemi-alkotói autonómiaigény – “már messze nem csupán irodalmi igényű radikalizmus”
[Dúl Antal: A pusztába kiáltott szó? Új Forrás folyóirat, 1993. 10. szám 111. p.]
–, amely Hamvas egész munkásságát jellemzi. Ugyanilyen ok lehet – részben az előzőekből következően – a hamvasi életmű szinte páratlan komplexitása és “terebélyessége” is.
“(…) Hamvas munkásságának feltérképezése (…) olyanfajta összpontosítást igényel, ami a hétköznapoknak kiszolgáltatott egyén erejét gyakran meghaladja. Kristályközepe eleve hozzáférhetetlen. Ugyanígy perifériái is. Ami elérhető belőle, az a két véglet között helyezkedik el. Ám még így is túlságosan sok szellemi és fizikai erőfeszítést követel.
Hamvas Béla életművének “ontológiai státusa” bizonytalan (…) Itt vannak először is a filológiai problémák. (…) A megközelítésnek azonban másfajta akadályai is vannak. Ilyen az életmű terebélyessége. Aminek pontos ellentettje a kritikus ismereteinek gyakorlatilag észlelhető végessége. A kritikaírás maradandó problémája ez – egyfajta hermeneutikai csapda: hogyan ítélhető meg egy életmű, mely a miénknél szélesebb és masszívabb (?) kulturális talapzaton áll. (…)” (Horkay Hörcher Ferenc: Barangolások. Gondolatok a nyolcvanas évek Hamvas recepciójáról. Új Forrás folyóirat, 1993. 10. szám 85. - 86. p.)
“(…) Hamvas Béla – amint a szamizdat korszakban – ma is legolvasottabb írónk. Azon a szellemi perspektíván, amit számunkra megnyitott, itt is, a határokon túl is, magyarul is, idegen nyelveken is, ifjú generációk egész sora tájékozódik. Miért? Az ifjúság érzékenysége perdöntő. Egy találkozás alkalmával Nemes Nagy Ágnes leplezetlen értetlenséggel azt kérdezte: Mondja, miért van, hogy Hamvas ilyen mértékben hat a fiatalságra? Pontosabb válasz híján azt mondtam: Hamvas megszólít, és erre a fiatalságnak még megvan az érzékenysége. Ma hozzátenném: főként a nyitottsága. Mert <<nem tehetünk mást, mint a hívásnak engedünk és tovább hívunk>>. És persze <<azáltal, hogy az ember a hívásnak enged, vagy az elől elzárkózik, ítél önmaga fölött>>. Kétségtelen, hogy Hamvas az előle elzárkózók irritáció-fokának maximumát három tőmondattal működésbe tudja hozni (ismerek olyat, aki már egyetlen szavától is görcsbe rándul), és kétségtelen, hogy a mi nem Csuang-cén és Nietzschén, Hérakleitoszon és Valéryn, Ibn Arabin és Rudolf Kassneren edzett irodalomtudományunk e (már messze nem csupán irodalmi igényű) radikalizmussal szemben még nem eléggé felkészült. Amiről pedig nem lehet (mert nem tudunk) beszélni…, arról talán tényleg tisztességesebb hallgatni. (…) (Dúl Antal: A pusztába kiáltott szó? Új Forrás folyóirat, 1993. 10. szám 111. p.)
De akár olyként magyarázzuk, hogy a mű áll ellen a kanonizálásnak, akár olyként, hogy irodalmi-tudományos elitünkben él legyőzhetetlen idegenkedés a hamvasi oeuvre-rel szemben, a feladat megkerülhetetlen; Hamvas Béla egyike nagyon kevés valóban európai távlatú és formátumú gondolódóinknak-alkotóinknak, méltó helyét, előbb vagy utóbb, így vagy úgy, el kell foglalnia a magyar szellemtörténetben.
“Hamvas Béla műveit, halála után húsz évvel olvasva, valószínűnek látszik, hogyha azokat tőlünk nyugatra, akár délre, vagy északra írta volna, sem gáncs, sem rajongás nem vonna köré vibráló aurát. Esszéi beleilleszkednének abba a vonulatba, amit a műfaj attól kezdve, hogy Montaigne-nek volt bátorsága magába és környezetébe nézni és végül kijelenteni: Que sais-je? – tart a francia moralistákon, az angol, amerikai esszéírókon át egészen a legújabbakig. Azt a regényírót értékelnék, aki Dosztojevszkij, Kafka, Musil után egy lépéssel előbbre ment, a regény plasztikus nyelvén mondta el, ami korunkban Nietzsche után történt és amivel szembe kell néznünk. Ha pedig ezoterikus tárgyú műveit olvasnák, felismernék benne a J. Böhme által fakasztott forrást, amely hol búvópatakként, hol hömpölygő folyamként kísérte a legalizált, de profán európai filozófiát, Saint Martin, Baader, az újabbak közül Bergyajev, Bulgakov vonalát. Végül is azt a művészt, akit Hamvas Béla orfikusnak nevez, akiben a művész és a gondolkodó egy, mert <<a gondolat a szellem érzékisége, ahogy az érzékiség a szellem legmélyebb gondolata>>.” (Kemény Katalin: A Hamvas-jelenség. Új Forrás folyóirat, 1993. 10. szám 70. - 71. p.)
Forrás itt és itt