„Normálisnak kell lenni…” - Dúl Antal a hamvasi életmű utóéletéről
a Hamvas-kultusz leáldozott. Dúl Antalt, a hamvasi szellemiség jóformán
egyetlen hiteles közvetítőjét, az életműsorozat szerkesztőjét először arról kérdeztem,
hogy valóban megcsappant-e az érdeklődés a hamvasi eszmék iránt.
– Itt csupán a korszenvedélyek mozgásáról, a felszín hullámzásáról van szó
– mondja Dúl Antal. – Ha egy lefojtott palackból kihúzzák a dugót, a túlnyomás
nagy robajjal tör ki. Hamvassal is ez történt a kilencvenes évek elején, de ez a rövid
divathullám alig jelentett valamit. A szövegek mélyrétege akkor is keveseknek
nyílt meg. Keleten van egy ősi példázat: ha a vívómester megérkezik a faluba, kivonulnak
eléje, és nagy ünneplés közepette viszik a piacterére, majd díszkísérettel
vezetik ki a faluból. Ha a bölcs érkezik a faluba, mintha semmi sem történt volna,
észrevétlenül, egymagában halad át a falun. Nem volt teljesen hiábavaló
a Hamvas körüli divat, mozgalom, felhajtás sem, de az életműnek ennél jóval mélyebb
a jelentősége és hatása. Hamvas Béla olyan szellemi távlatot és tágasságot
teremtett a magyar és a nyugati kultúrában, amelyet őelőtte idehaza senki és külföldön
is csak kevesen. Alapfogalmakat sikerült tisztáznia. Keleten például a szellem
emberét bodhiszattvának nevezik, és egy egész kultúra háttértudata kapcsolódik
hozzá. Hamvas viszont úgy fogalmaz, hogy a boddhiszattva nem más, mint
a normális ember. Szerény és igénytelen megjelölés? De mélyebbre megy bármilyen
más meghatározásnál.
– Hamvas azt mondja: nem szentnek, hősnek vagy bölcsnek kell lenni, hanem normálisnak.
– Bölcs, hős, szent: ezek számára szűkös kategóriák, neki nagyobb becsvágya
volt: normális akart lenni. Lényegében egy új világ szellemi alapjait kívánta lerakni.
Nem a felszíni mozgásokat kell nézni, hanem azt, hogy a mélyben milyen
változásokat hozott az életműve. Fontos, hogy a palackból kiszabadulhatott a szellem,
de ami ma történik, az már egy jóval mélyebb alapozás. Szavai, gondolkodásmódja,
szellemi horizontja úgy jelenik meg a legkülönfélébb tudatszintű emberek
megnyilatkozásaiban, hogy talán nem is tudják azok hamvasi eredetét. Hamvas
Béla olyan alapot kívánt lefektetni, amely túlemelkedik a nemzettudaton, a vallásokon,
a kultúrákon, a művészeten, a korszellemen, sőt a nyugat-kelet problematikán
is, tehát minden olyan kérdésen, amely a felület valamely rétegében meghatározónak
számít. Hogyan is fogalmazott? Ahhoz, hogy a dolgokat rendbe tegyem,
a gyökereimet tízezer évre kell visszanövesztenem. A legmélyebb rétegekben kezdte
az életrend megtisztítását.
– Számomra az is döbbenetes, hogy mennyire egyedül áll a magyar glóbuszon. A másik
XX. századi magyar óriás, Németh László egyáltalán nem lóg ki a sorból, Hamvas azonban
teljesen társtalannak tűnik.
– Hatását tekintve nem társtalan, hiszen rengeteg embernek a szellemi közösség
érzését adta és adja a mai napig. Ráadásul a világkultúra szintjén Hamvas egyáltalán
nincs egyedül, tökéletesen beleilleszkedik az egyetemes világrend mozgásába.
Egyik kiindulópontja az volt, hogy más közösséget, mint az egyetemes
emberiség, nem fogadhat el. De azzal egyetértek, hogy a magyar kultúrában valóban
egyedül áll. Sokakkal járt hosszabb-rövidebb ideig közös szellemi úton, köztük
volt Németh László, Gulyás Pál, Szabó Lajos, Tábor Béla, Kerényi Károly,
Szerb Antal, Várkonyi Nándor. Weöres Sándorhoz meleg barátság fűzte, sőt
Weöres mindvégig a mesterének tekintette. Hamvas teljes mértékben magyarnak
vallotta magát, és a magyarság problematikáját egy külön könyvben, Az öt géniuszban
sok szempontból meg is világította. Persze nem azzal a gőggel, azzal a kizárólagossági
tudattal, amely a „népben gondolkodók” gyakori gyermekbetegsége.
Minden nép sajátos, nélkülözhetetlen színt jelent az emberiség egészében. Nyelvünk,
gondolkodásunk sajátos, izgalmas megnyilatkozást tesz lehetővé, de ez sem
a bezárkózásra, sem a fennhéjázásra nem adhat okot. Hamvas éppen az egyetemesbe
tagozódást tette lehetővé. Ahogy háborúban mindig vannak a felderítők,
akik száz kilométerekkel a hadtestek előtt járnak, ugyanígy áll a társadalom is
a szellemi óriásokkal, kiemelkedő művészekkel. Közhely, de tény, hogy ők mindig
ötven-száz évvel megelőzik korukat.
– Sajnos a társadalom többnyire a legjobb elméit zárja kalodába…
– Igen, aztán ötven év múltán elkezdi sejteni, hogy mit gondolt például József
Attila, Bartók Béla vagy Paul Klee. Amikor Bartók és Klee élt és alkotott, elfajzottnak
minősítették a művészetüket, és legszívesebben koncentrációs táborba
küldték volna őket. Persze nem az ötven vagy száz év előny a lényeg, hanem
a bázis, amelyre valaki élete súlypontját helyezi. A felszín, a periféria és a centrum
viszonyát Európa még mindig nem tisztázta. Európának legfeljebb néhány misztikusa,
kiemelkedő művésze volt, aki ezt egészen világosan látta.
– Mit jelent ez a bizonyos centrum? Hamvas úgy fogalmazott: mindenhol tengely
van. Mit értett ezen?
– Mindenki közös alapját. Lényegében azt, hogy az ember élete nem a születéssel
kezdődik, és nem a halállal végződik, hanem egyetlen fókuszba, a lét időfölötti
rendjébe illeszkedik. A tudat, az egyetemes szellem önmagát kibocsátja, majd
visszaveszi. Ez a keleti tanítás lényege. Isten és az ember közös centrumban van.
Nincs két középpont külön a teremtménynek és külön Istennek. Európában csak
mostanában kezd derengeni az az egységtudat, amellyel az olyan misztikusok,
mint Eckhart mester, Böhme, Keresztes Szent János, Suzo, Tauler tisztában voltak.
De itt, Európában ők mindig peremhelyzetbe kényszerültek. Keleten a misztika,
a vallás és a filozófia sosem került szembe egymással. Soha nem gondolták,
hogy kívül, a mindenség határain messze túl létezne egy mindenható szellemi
valóság, Isten. A misztikusok és a keleti archaikus hagyomány mindig úgy tudta,
hogy Isten nem kívül van, hanem minden lénynek és dolognak éppen a legbenső
centruma.
– Ez az a bizonyos Átman-Brahman azonosság, vagyis hogy a tudat magva azonos
a világszellemmel?
– Így is fogalmazhatunk. Átman-Brahman (én és Isten) azonosságának több évezredes
tudását Európa most kezdi megemészteni. Hamvas ezért mondta, hogy
a gyökereit tízezer évre kell visszanövesztenie. Ennek a szemléleti különbségnek
ugyanis sokkal konkrétabb, húsbavágóbb következményei vannak, mint gondolnánk.
Mik ezek? Félelem, szorongás, tudatlanság, perspektívahiány, félreinformáltság.
Mintha tehetetlen, véges lényekként születnénk a földre, és a kínzó probléma
egész életünkön át elkísér, hogy mi végre vagyunk itt, és mi az élet értelme. Egységtudat
nélkül nincs kiút. Hamvas szerint az emberek mindennapi félelmei mögött
van egy még nagyobb félelem: az üdv elvesztése. Ez vallásos megfogalmazásnak
tűnik, de Hamvas nem vallásos értelemben alkalmazta. Az ember nem látja
tisztán az életfeladatát. És ebben sem tanultság, sem tehetség, sem szorgalom nem
segít. Csak az számít, hogy spirituális ösztönei mennyire épek, mert akkor a legtávolabbi
perifériáról is a centrum felé haladhat.
– Akár úgy is, ha helyesen ápolom a motorbiciklimet, erről szól Pirsig híres könyve…
– Hamvas azt vette át a Kelettől, ami nem időhöz van kötve. Le kellett róla
hámoznia a kuriózumokat, az egzotikumot, és meg kellett találnia azt, ami benne
egyetemes. Ugyanígy a nyugati kultúrában is. A szellemi ember arról ismerhető
fel, hogy nem elméletei és bölcsességei vannak, hanem jelenléte, akár a motorkerékpár-
ápolásban. A hindu hagyományban a Brahman, a világszellem tudja, mit jelent
etimológiailag?
– Nem.
– Az egyik magyarázat szerint a bri szótőből ered, ami azt jelenti: éppen most
keletkezik. Hamvas észrevette, hogy ez a tudás Európában is megvan, éspedig az
Evangéliumokban. Jézus nem hagyott számunkra bölcs teóriákat, világmagyarázatokat,
filozófiát, egyszerűen teljes lényével jelen volt.
– Állítólag Buddha is teljes lényével jelen volt, de ő egy hatalmas filozófiai rendszert
is hátrahagyott.
– Az efféle összehasonlításokkal vigyázni kell, mert más helyzetben tanított
Buddha, és másban Jézus, bár színre lépésük oka hasonló. Mi Buddha reformjának
a mozgatórugója? Az, hogy a védikus hagyományt a szenvedés kínzó gyötrelmének
megoldásához elégtelennek találta. Radikálisabb utat keresett. Ami a szenvedéstől
való megszabadulásban nem segített, azt elvetette. Jézus sem akart mást,
mint a héber vallás merevvé vált szellemiségét, a szív keménységét ismét lélekjelenléttel
megtölteni. Keleti kifejezéssel élve, benne egy mintaszerű boddhiszattva
eljövetelét látom. Ő sem akart vallást alapítani, ahogy Buddha sem, Lao-ce vagy
Konfuciusz sem. Az utókor mégis mindegyikből világvallást csinált. Alakjukat egy
transzcendens világba helyezte, és mitológiát szőtt köré. A keresztény mítosz
lényege, hogy az Atya a Fiát a mennyekből a földre küldi, a Fiú életáldozatával
a világot bűneitől megváltja, majd visszatér a mennybe, az Atya jobbjára, ahol ele-
venek és holtak ítélőbírája lesz. Egy ilyen mítosz csak dualisztikus szemléletből
születhetett meg, a teremtő és teremtménye reménytelen szétválasztásából és kettősségéből.
Ma azt mondanák, ez merő exoterikus látásmód.
– És mi az ezoterikus?
– Jakob Böhme úgy fogalmazott, hogy a kilépés pillanatában én magam ítélem
meg önmagam, mert a tisztánlátást elérem, vagyis a hályog lehull a szememről, és
a testbe zártság sötét állapota megszűnik. Életem minden botlását, minden jó
és rossz tettét világosan látom. Ezért külön ítéletre nincs szükség. Az archaikus
hagyomány szerint azonban ez a tisztánlátás, a ,,szem megtisztítása” már az életben
elérhető. A nyugati misztika pedig úgy mondja, hogy ez a lélek hazavezetése.
– Ezek szerint most nem vagyunk „otthon”?
– Minden lény, aki testben él, sajátos varázslat foglya. Ebben az álomban valódi
énjét sem felismerni, sem látni nem képes. Ahogy az Upanisadok írják, a szem
nem láthatja meg soha önmagát. Az önismeret drámája, hogy erre a sötét, materiális
világra van mégis szüksége a látáshoz. A tudat önmagából önmagának megszövi
önmaga köré a világot, csak azért, hogy felismerje: semmivel, amit maga körül
lát, nem azonos. Európában a legföldhözragadttabb tudománynak, a fizikának
kellett felismernie az anyag káprázatszerűségét ahhoz, hogy mindez a nyugati ember
számára is érthető legyen. A tudomány ugyanis felesküdött a világ tudatunktól
független, objektív valóságára. Ma az elméleti fizika az anyag elvesztésének sokkjában
él. Újabb és újabb kozmológiai spekulációkkal találkozunk, de ezek forrása
soha nem az úgynevezett anyagi valóságban gyökerezik, hanem egy téridőn túli
bázison, az emberi tudatban. Minden valóságmodell és differenciálegyenlet tömény
metafizika, amely a fejemben van, nem a külső objektív valóságban. A fizika
heroikus küzdelme tiszteletreméltó, hiszen a valóságot, Istent a lét legsötétebb és
legtudatvesztettebb pontján kívánja feltárni. Hamvas Béla azt mondja, Isten nevét
még az anyag is kimondja, de kattogva, recsegve-ropogva, ahogy egy kvarcóra
vagy egy pulzár teszi. Így nagyon is érthető, hogy ameddig a modern fizika eljut,
onnan indul el a misztika vagy a keleti hagyomány.
– Hamvas Béla magát kereszténynek tartotta. Hogyan tudta ezt a keleti hagyományokkal
közös nevezőre hozni?
– Azt vallotta, hogy a hagyomány legteljesebb formájában az Evangéliumokban
van jelen. Jézus is az Átman-Brahman egységtudatáról beszél, de ő úgy fogalmaz:
Az Atya és Én egyek vagyunk, vagy: aki engem lát, az Atyát látja. Hasonlata
a szöllőtőről és a szöllővesszőről nem szorul magyarázatra.
– És mikor azt mondta, hogy aki követi őt, üdvözül, aki viszont nem, elkárhozik?
– Keleti szóhasználatra fordítva ez azt jelenti: aki követi az Átman-Brahmanhoz
vezető utat, hazatalál, aki a káprázat felé fordul, eltéved benne. Azzal, hogy
Buddha a sokféleség mítoszrendszerét lebontotta, szintén a pillanatba vezette viszsza
az embert, abba a bizonyos hamvasi derű állapotába. A létet a múlt és jövő illúzióitól
megfosztva lecsupaszította a tiszta jelenlétre. Jézus nyilvános fellépésének
első percétől ebben a tiszta lélekjelenlétben tartózkodott. Hamvas törekvése is ez
volt, de egy teljesen más helyzetben és kultúrában. Grandiózus regénye, a Karne-
vál másról se szól, mint hogy a lélek tízezer burkát hogyan kell fokozatosan
lebontani.
– A buddhista üresség hogyan egyeztethető össze a hamvasi tengellyel?
– Buddha abszolút üressége és Brahman, a lét teljessége nem két igazság,
hanem ugyanannak a valóságnak más-más megközelítése. Isten a lét és a nemlét
forrása, ezért mindegy, hogy a teljesség vagy a semmi felől szemléljük. Valójában
a szót, Isten, ki se volna szabad ejtenünk. A hindu metafizikában a Brahman megnevezés
is csak kegyes engedmény, mert a valódi név kimondhatatlan. A tengely is
csupán metafora, mint ahogy mindent szavunk metaforikus. Az üresség is csak egy
metafora. Európában az abszolút lét és az abszolút üresség, a látszat és a valóság
egybeesése és egysége utoljára Platónnál merült föl. Ő még tudta, hogy a mi világunk
különös árnyékvilág, nem valóság, azaz ontosz on, hanem káprázat, azaz mé
on. A Platón utáni filozófia kétezer éves kálváriája a külső, objektív valóság megtalálására,
azt hiszem, a vége felé közeledik. Az út Platónon át Keletre vezet.
– Ha már a káprázatvilágában vesztegelünk, hadd kérdezzem meg: Hamvasnak ma
mekkora az olvasóközönsége? Hány példányban fogynak az életműsorozat kötetei?
– Hamvasnak kialakult olvasóközönsége van, én 40–50 ezerre becsülöm. Úgy
mondják, hogy tíz szimpatizáns közül csak egy vesz könyvet, tehát ötezer példányt
kell kiadni. Általában három- és hétezer példány között fogynak a kötetei.
– És az utánnyomások? Mivelhogy azok is vannak.
– Többnyire háromezer példányban adjuk ki újra a köteteit. Ha egy kis többletbevétel
gyűlik össze, akkor rendelünk utánnyomást. Az összkiadás egyébként eltartja
önmagát, sőt egy kis raktárirodát meg engem is, és kitermeli a következő
kötet költségeit.
– Ez nem akármilyen teljesítmény egy ilyen „nehéz” szerzőtől. Milyen az életműsorozat
fogadtatása?
– Hamvas életműve nem tartozik a kortárs irodalom úgynevezett főáramába,
ennek megfelelően kritikai fogadtatása elenyésző. Ennek ellenére fantasztikus
kezdeményezések vannak. Most például Mainzban egy filozófus társaság rábukkant,
és ide akarnak jönni, hogy kongresszust tartsanak. Csak hát idehaza kevesen
értenek hozzá. Egyetemen nem tanítják, már csak azért sem, mert semmiféle
kategóriába nem fér bele, szépirodalomból, filozófiából, kultúrtörténetből
egyaránt kilóg. Jobb híján tudattisztító műveknek lehet nevezni az írásait. Noha
valóban nehéz szerző, azért vannak könnyebben befogadható esszéi is, amelyek
szintén zseniálisak. Egyes gimnáziumokba a tanárok bevitték ezeket, és a diákok
értették, élvezték. Ilyen többek között a Jázmin és olaj, a Gyümölcsóra, a Jóisten
uzsonnája vagy a Rántott leves.
– Az idei könyvhétre jelenik meg a 22. kötet, Az ősök csarnoka. Hány kötetre lehet
még számítani?
– Úgy látom, hogy a teljes életmű harminckötetes lesz. De a terjedelem folyamatosan
bővül. Annak idején, amikor Kemény Katalinnal elkezdtük, még csak huszonkét
kötetre gondoltunk. Az ősök csarnoka negyedik, záró kötete után Hamvas
szatirikus írásait tesszük közzé: Nehéz nem szatírát írni, Nem mind arany, ami réz,
Ördögösök és más írások. Egyik harmincas években született szatírájának elképesztő
a politikai aktualitása. Olyan, akár egy minapi parlamenti tudósítás.
– Közismert, hogy Hamvas a szocializmus egyik nagy üldözöttje volt. Egy ekkora
életművet hogyan lehetett az asztalfióknak írni?
– Neki az írás volt a realizációs technikája. Írásjógának is nevezhetném. Rendkívül
gyors, asszociatív gondolkodása volt, és ha leírta a gondolatait, akkor fegyelmeznie
kellett magát. A Tabula Smaragdinát például úgy írta, hogy Szentendrén
a teraszokat kapálta, és ha megírt egy problémát, utána kapált egy sort. De végzett
igazi meditációs gyakorlatokat is: reggelente kiült az árokpartra, és csendben
szemlélődött. A felesége, Kemény Katalin gyakran megfigyelte, hogy sétája közben
lassú légzőgyakorlatokat végez. Szellemi ember aligha képzelhető el kontemplatív
élet nélkül.
TORNAI SZABOLCS
Forrás: HITEL